A “BRAUNHAXLER” Egyesület hivatalos honlapja

 Az óbudai németség történetének összefoglalója

Összefoglaló az óbudai németség történetéről   Utószó Horváth György „Der Braunhaxler“ című német nyelvű könyvéhez. (Írta: dr. Fehérvári József. Németből fordította: Neubrandt Istvánné) • A németek betelepülése és asszimilációja Az óbudai németeket – a ma már minden német származásúra általánosan elterjedt – kifejezéssel „dunai sváboknak“ is lehet nevezni. Általában így nevezik Magyarországon a legtöbb letelepedett és betelepített németet, akik a törökök Közép- és Dél Európából való kiűzése után, a 17. század végétől, több hullámban, mintegy 100 éven keresztül, a Duna térségébe, (a korábbi Magyar Királyság azaz „Nagy – Magyarország) területére) szisztematikusan lettek le- és betelepítve. A törököket kiűző Habsburg uralkodók, akik egyben magyar királyok is voltak, hívták őket különböző, leginkább délnémet tartományokból. Ugyanígy sok magyar királyságbeli nagybirtokos, püspök, is hívott be és telepített le német bevándorlókat. Betelepítésük oka mindig a cél-régió gazdasági szükséghelyzete volt. A betelepülők igazi „telepesek“ voltak, ugyanis ott az alapoktól kezdve mindent fel kellett építeni, azaz mindenütt jelentős gazdasági és társadalmi fejlődést hoztak létre. A bányarégiókban ők voltak az első bányászok. Magyarország mocsaras területén (a folyók keresztül-kasul folytak), az elvadult erdős vagy elsivatagosodott területeken (puszta) ők voltak az akkor „modern“ földművelés, az intenzív mezőgazdaság elterjesztői. Kézművesekként a kézműves ipar, s ezzel a városok megalapítói, illetve a 20. század végén ipari szakmunkásként a nagyipar és Budapest, mint nagyváros létrehozói. A németek a Magyar Királyságban osztoztak az „őshonos“ lakosok sorsában, például a feudális nagyurakkal folytatott vitákban már a „magyarok“ oldalán álltak, és ha kellett harcoltak. Ez így volt a magyarok 1848-49 évi Habsburg-ellenes szabadságharcában is. Ez eredetileg a társadalom átalakításáért „polgári forradalomként“ indult, azonban hamarosan a magyar nemzetállam létrehozásáért folytatott harccá vált. Ez 1867-ben a K.u.K. (császári és királyi) kettős monarchia létrejöttével sikerült is. (Vicc az akkori időből: Ki törli ki a magyar király hátsóját? Az osztrák császár!) Az 1867-1914 közötti K.u.K. korszak volt a magyarországi kapitalizmus kialakulásának időszaka, s ez volt az időszak, melyet ma „boldog békeidőknek“ neveztek. Ebben az időben Óbuda még őrizte „multikulturális“, de többségi német jellegét. Békében éltek itt – egészen az első világháború kitöréséig – a szőlőművelő és vendéglős, illetve kézműves és ipari szakmunkás „többségi” németek, a kereskedő zsidókkal, az építőmunkás szlovákokkal és a kertészkedő bulgárokkal. Természetesen a magyarokkal is, akik főleg az állami alkalmazottak voltak. Jelentős fejlődés 1873-tól következett be, ekkor jött létre – Óbuda, Buda, és Pest egyesülésével – a nagyváros Budapest. Ez munkát és megélhetést adott mindenkinek, egyben nagy társadalmi átalakulással és a „kisebbségek” folyamatos el tünésével, azaz asszimilációjával járt. A K.u.K. Monarchia alapvetően az ott élő kisebbségi nemzetek követelésére bomlott fel és a területén több nemzetállam jött létre.  Ezekben az új államokban gyakorlatilag mindenhol „többségi nemzet”-alapú társadalmi átalakulás zajlott le. Minden országban a többségi nemzet „uralkodott”, több kisebbség/nemzetiség felett, és az uralkodó nemzet mindenhol etnikailag homogén államot akart létrehozni. (A Magyar Királyságban eredetileg a különböző nemzeti kisebbségek a népesség többségét tették ki!). Az új nemzetállamok mindenütt azonos módon jártak el: a kisebbségeket saját hazájukban először nyelvükben, majd kulturálisan asszimilálni, és ennek „ellentételezéseképpen” lehetőséget adni gazdasági integrálódásra. Ha a nyelvi/kulturális asszimiláció békésen nem működött, akkor erőszak különböző formáját alkalmazták. A „homogén nemzetállam“ létrehozásáért a hatalmon lévők a kisebbségeket milliószámra ki-, be- és áttelepítették s a két világháború alatt és után az államhatárokat aszerint változtatták (a határvonalakat ide-oda tolták), ahogyan az ott az uralkodó többségi nemzet ezt kívánta.  Ez a folyamat még a mai napig zajlik, például a Balkánon a közelmúltban nagyon is brutális módon történt. Gyakorlatilag ma is minden kelet-európai országnak van etnikai kisebbsége, és ezzel kisebbségi problémája. A kisebbségeknek azonban csak egy részét sikerült asszimilálni, de ahol erőszakos asszimiláció van, ott a disszimiláció is megjelenik!  Innen ered a kelet-európai országok erős nacionalizmusa, és – ellenreakcióként – az etnikai alapú kisebbségi aktivitás, illetve ellenállás.  Ilyen volt a magyarországi németek sorsa is, mely a kitelepítéssel (a németek magyarországi kiűzetése 1946-48 között) sem ért véget, bár már balsorsuk utolsó előtti fázisa volt. Ehhez egy nemrég elterjedt német dalt idézek, melyet a sváb énekkarok szívesen énekelnek, és tükrözi a magyarországi németek sorsát: Dunai sváb a mi  nevünk, messze földön jó a hírnevünk, otthonunk a Duna-medence, mely ma is álmaink legszebbje. Őseink Svábföldről érkeztek, szorgos munkával építkeztek, idegen földön teremtettek szép új hazát nemzedékeknek. Gazdagon termő szelíd földek, falvak, mezők, rétek, városok tanúsítják a szorgalmas svábok sok-sok éves jó munkáját. Jaj, elüldöztek szép hazánkból, e gyönyörű szép Dunatájból, de szívünkben és álmainkban, mindörökre itt volt, lesz és van! • Az óbudai németség átalakulása a 20. században Óbudán 1945-ig a tipikus sváb erkölcsök útját követő, vallásos vagy legalábbis katolikus hitüket meg nem tagadó, hagyománytisztelő, házukat, udvarukat, ruházatukat és testüket tisztántartó, nagyon szorgalmas és nem utolsósorban példamutatóan takarékos nép élt. (Több gúnynevük is volt, az egyik pl. „nokedliszámolók“ a vicces történettel, hogy háztűznézéskor egyik kérdés „Hány nokedlit tud a menyasszony 1 kg lisztből készíteni? A levesben kétszer is lehet kifőzni a köménymagot! Vagy: „A kutyát jobb eladni, s önállóan ugatni, az olcsóbb!“) Az óbudai németek szervezettségéhez elsősorban a számos helyi egyházi egyesületet kell megemlíteni: Oltár-, Rózsafüzér-, Temetkezési -, külön Keresztény Ifjak és leányok Egylete, „Credo-“, Szív-, Jézus-egylet, Máriakongregáció, templomi kórusok. Szociális: az óbudai Cselka Nándor pap által alapított magyarországi első szociális segélyszervezet és munkások betegbiztosító pénztára (Cselka Egyesület) 1884-1950 között sikeresen működött Óbudán. Óbudán nemcsak a templomi, hanem a világi kórusok is híresek voltak, szinte minden gyárnak, iskolának, vagy szervezetnek volt saját kórusa, dalköre, akik zsíros kenyeres találkozóikra a hangulatos kiskocsmákat keresték fel, ahol legtöbbször amatőr sramlizenekar játszott. Ünnepnapokon, mint pl. az Óbudai Búcsún („Kiritog“) éppen úgy, mint bálokon vagy esküvőkön nagyzenekaros fúvószene szólt mindenhol. Az utcán tolható verkli zeneszekrény (Wergl), mely régi melódiákat játszott, szintén hozzátartozott Óbuda mindennapos romantikájához. Számtalan asztaltársaság, munkások olvasóköre, és ingyenes kölcsönkönyvtár is működött Óbudán. A főváros sportéletében is mindig fontos szerepe volt Óbudának. A hagyományos német szokások Óbudán is az egyházi évvel voltak kapcsolatban. A legelterjedtebb szokások ill. ünnepek a következők voltak:  Mikulás–járás a házakhoz, Karácsony, egyben a nagy családi találkozók ünnepe, gyerekbetlehemezők járása a házakhoz, ugyanígy az Újévi jókívánság-járások, Háromkirályok, nagy Farsangi bálok, Farsang-temetés (szalmabábú elégetése), Nagyhét előírásainak megtartása, Húsvét (a locsolkodás nem német szokás, de a 20.században itt is elterjedt), Flóriánnap, "Bitt-Tag" (Jézus mennybemenetele napján az ima napja), Úrnapi virágszőnyeges körmenet, Szent Péter és Pál napi Nagybúcsú („Kirschen Kiritog“, mivel akkor érett a cseresznye) aratóünneppel, Szüreti felvonulás bálokkal, Sarlós Boldogasszony, Mindenszentek és Halottak napja, Katalin nap, nagy keresztelők, elsőáldozás és bérmálkozás megünneplése, nagy esküvők és temetések). • Munkahelyek és társadalmi osztályok A 20. század végi iparosodás mélyreható társadalmi változást okozott Óbudán is. A társadalmi ranglétra legfelsőbb fokán azok a gazdag „braunhaxlerek” álltak, akik a borkereskedelemmel, telekspekulációkkal, háztulajdonosokként (bérházak, lakások kiadásával) meggazdagodtak. Középen helyezkedtek el a vendéglátósok, az önálló iparosok, a mesteremberek, és a kiskereskedők. Másik elkülönült kasztot képeztek az állami alkalmazottak, kiemelten intellektuális alkalmazottak (tanítók, hivatalnokok stb.), Sajátságos helyet foglaltak el Óbudán a fuvarosok/kocsisok, többnyire egykori szőlőművelő braunhaxler- családok leszármazottai, akik a 19. század 80-as éveiben pusztító végzetes Filoxéra szőlővész után kihasználták Budapest építési konjunktúráját, és lovaikkal, kocsijukkal bekapcsolódtak a sok óbudai téglagyár termékeinek szállításába (Az óbudai agyagos talaj kiváló a téglakészítéshez!). A társadalmi rangsor legalsó fokán álltak a proletárok, az új gyárak segédmunkásai, hozzájuk képest ebben a rangsorban még a cselédek is előkelőbb helyet foglaltak el. Nagy tekintélyük volt a szakmunkásoknak, sokukat külföldi „beruházók” (pl. a hajógyárban) alkalmaztak. A Monarchiában és a két világháború között az óbudai szakmunkások szaktudásukat német nyelvű területeken kamatoztatták, nemritkán még menyasszonyt is onnan hoztak. Az első világháború végéig Óbudán német nyelvű atmoszféra uralkodott, óbudai tájszólásban beszéltek a mesterek a kézművesekkel, így ők a megfelelő szak-kifejezéseket csak németül tudták, így beszéltek a szőlősgazdák a napszámosokkal, de a fuvarosok, a vendéglősök, a piaci kofák, a pletykálkodók is. Csak az intellektuális németek használták az irodalmi német hosszú szavait, jellegzetes magyar beszédjükben. Jó üzletnek bizonyult az egykori nagy parasztházakból bérlakásokat építeni. Így aztán egyszerű földszintes házak esetében is, melyek utcafrontján 2-3 ablak és egy barokk-kapu volt csak, benn az udvarban és hátul a kertben egy tucat olcsó szoba-konyhás udvari bérlakás létesült. A zsidók quasi emancipációjával 1873-tól, (Budapest létrejöttével) az óbudai zsidóknak, akik a 19. század közepén még az óbudai lakosság egyharmadát tették ki, lehetővé vált, hogy Budán és Pesten is polgárjogot kapjanak. Így akkor sokan át is települtek. De nem kis számban voltak zsidó családok (főleg a kiskereskedők), akik a holokausztig hűek maradtak az általuk a 18. század óta lakott és megszokott Óbudához. „Grinzing“, de egyben Budapest egyik proletárnegyede is Már a szőlővész előtt az óbudai szőlősgazdáknak joguk volt saját házukban saját borukat árusítani.  Ezt a kapu felett kiakasztott szalmakoszorú jelezte. Ezekből a braunhaxler-családokból azután híres kisvendéglősök lettek, akik generációk szorgalmas munkájával Óbudából egyfajta „Grinzing“-et hoztak létre. Csak néhányat említve: Berlinger, Fleßner, Fahn, Flesser, Guth, Gittinger, Giegler, Kehli, Krieg, Landmayer, Neubrandt, Rosner, Rabl, Raab, Schlosser, Schuszter, Szautner, Thaller, Wittmann, Weber, Weisz Pepi, ezek mind sváb borkimérő családok voltak. Leginkább a nagyvárosi Budapest művészei értékelték a hangulatos és olcsó kerthelyiséges vendéglőket, a jobbakban sramli- vagy fúvószenekarokkal, pedig mindegyiknek csak árnyékszéke volt a kert végében. A híres regényíró, Krúdy Gyula utolsó éveit szintén itt a Csipkerózsika álmát alvó óbudai utcákon töltötte. Egykori lakóházát a mai Kéhli Vendéglő közelében emléktábla jelzi. Óbuda Janus arcának a költők által sokszor megénekelt romantikus, vidám oldala mellett volt azonban egy másik, nagyon is szomorú oldala: a téglagyárak melletti rettenetes proletárnegyed. Kivételként még elszegényedett egykori braunhaxlerek is proletarizálódtak. Nem véletlenül itt Óbudán alapította 1869-ben az Első Munkásegyletet a híres népapostol Táncsics Mihály (eredetileg Sztancsics). Ugyanígy Frankel Leó, aki később a párizsi kommünben fontos szerepet játszott, itt szervezte meg az első országos „Általános Munkásegyletet”. Így Óbudát jogosan tartják a magyar szociáldemokrácia bölcsőjének. Óbuda ipari elismertségét azonban az Óbudai Hajógyárnak, elsősorban az óbudai hajógyár német munkásainak köszönhette. A munkanélküliek a Flórián téri „emberpiacon“ árulták magukat azoknak az óbudai gazdáknak, akik Magyarország szegényebb vidékeiről, de a Felvidékről (ma Szlovákia), illetve Erdélyből (ma Románia) is szolgákat és cselédeket kerestek.  A környékről sok sváb fiatal (magyarországi német) is jött ide, akik a két háború közti időszakban itt már magyarul tanulhattak (mivel ugye a gazdák németül és már magyarul is tudtak)! Az utolsó bevándorló kisebbségi csoport a bulgár kertészek voltak, akik itt már az első világháború előtt sikeres zöldségkertészek lettek. • A két világháború közötti nagy magyarosítások A 1920-es versailles-i szerződés – a Trianoni szerződés – Magyarország számára az óbudai multikulturális élet végét jelentette.  Ez a többé-kevésbé erőszakos magyarosítási folyamat kezdetét jelentette.  (Magyar kenyeret eszel, akkor beszélj is magyarul!) Állami alkalmazás, államhivatalokban karrier, előbbre jutás a „szamárlétrán“ a kisebbségek számára csak akkor volt lehetséges, ha eredeti nevüket „magyarosították“. A hagyományos óbudai szüreti mulatságokon a színtiszta német fiúk és lányok már magyar népviseletben (kölcsönzőkből vett...) jelentek meg, a németajkú fiúk az ünnepi menetben „csikósokként“ lovagoltak, s a vendéglőkben a vendégek mindenütt piros-fehér-zöld magyar trikolór alatt ültek. (korabeli vicc: amúgy is legtöbbször a Róth, a Weiss és a Grün ült ott ...) A magyarosítás már a mindennapi kommunikációba is beleszólt: a németek maguk között is magyarul beszéltek. A Volksbund (a Magyarországi Németek Népi Szövetsége) 1938-tól Óbudán is aktív volt – iskolájuk is volt (a Kiscelli utcában a Kiscelli Kastély alatti lejtőn) – de a németség, a német kultúra „visszaélesztése” már nem sikerült. • A magyarországi németség 2. világháború utáni három nagy sorscsapása - Az első sorscsapás: 1945 „Malenykij robot“ Oroszországba 1945-ben, a háború végén érte az óbudai német lakosságot az első sorcsapás, a 16 – 45 év közötti férfiak Oroszországba hurcolása, akiknek „jóvátételként“ kényszermunkára kellett menniük a Szovjetunióba. Az orosz katonák – a magyar kommunisták segítségével – azt terjesztették, hogy „malenykij robot“, csak egy kis munka, és utána nemsokára visszajöhetnek. Neubrandt István édesapját pizsamában, köntösben vitték egy „kis munkára“. Soha többé nem tért haza.  A Vörös Hadsereg elsősorban német lakosságú településeken szedett össze civileket. Így 1945 januárjának első napjaiban Óbuda szinte teljes férfilakosságát, gyalogmenetben a Duna mentén, majd keresztül Románián, onnan tovább már tehervagonokban hurcolták el a nagy Szovjetunióba.  A fagyos téli „halálmenetben“ az elhurcoltak durván egyharmada veszítette életét a fagyok, az éhezés és a járványok miatt. Másik egyharmaduknak sírja lett a Donyecki medence, az Ural, vagy Szibéria. Alig több mint egyharmaduk tért vissza többnyire súlyos betegen 2-5 év kényszermunka után. Pontos statisztikai adatok nem állnak rendelkezésre, de egy 1950-ben készült statisztika szerint Óbuda háborús vesztesége 12000 embert tett ki. Az elhurcoltakra koszorúzással emlékezünk minden év első vasárnapján 10,00 órakor az Óbudai Fő téren, ahol már 1994-ben a Városháza főhomlokzatára az áldozatok emlékére kétnyelvű emléktáblát helyeztünk el. - Második sorcsapás: Németországi kitelepítés 1946-48 A magyarországi németekre mért második sorcsapás a hivatalos kitelepítés (valójában elűzés) volt 1946–48 között. A Potsdami egyezményre hivatkozó kitelepítési rendelet relatíve kevés személyre, tehát csak a „folksbundistákra“ vonatkozott, azaz a már jelentősen asszimilálódott óbudai németekre nem volt alkalmazható. A gyakorlatban azért sem volt alkalmazható, mert náluk, akik kis vagyonú munkások voltak, szóba sem jöhetett a „német tulajdon egyesítése“, és – ami még fontosabb – az államnak szüksége volt munkájukra a háború utáni években. Hasonló okokból például a közeli Pilisvörösvárt is, ahol a németek (a lakosság 90 %-a) a szénbányákban dolgoztak, mentesítették a kitelepítés alól. 1950-ben a korábban önálló Békásmegyer falu (németül Krottendorf) csatlakozott Budapesthez. Itt a kitelepítésig többségben voltak a németek, akiket 1946-ban 95 %-ban kitelepítettek. Ma többnyire Baden-Württembergben élnek, különböző településeken. Az egyik település, BILLIGHEIM 1998 óta Óbuda partnertelepülése. Amíg ők élnek, mint elűzöttek tartják is a kapcsolatot az otthon (Magyarországon) maradottakkal, azonban gyermekeik/unokáik már nem tartják magukat magyarországi németnek, hanem egyszerűen csak németnek, s így 1-2 látogatás után már kevésbé érdeklődnek Magyarország iránt. - A  harmadik sorscsapás 1967-1977 Budapesten belüli kitelepítés Az óbudai németségre mért harmadik sorscsapás szintén egy egyfajta „kitelepítés“ volt, a városi szanálási program, melynek keretében 1967-1977 között Óbuda nagy részét lerombolták. Az ősi óbudaiak a főváros távolabbi részében kaptak cserelakásokat (Újpalota, Káposztásmegyer, Lágymányos és Albertfalva).  Korabeli beszámolókból úgy tűnik, hogy az óbudai barbár intézkedéseivel a szocialista Magyarország Ceausescu hírhedt romániai urbanizációs terveit is megelőzte! Óbudán szovjet típusú házgyár (ma az Auchan bevásárlóközpont található ott) futószalagon állította elő az egyforma, 10-15 emeletes panelházakat.  Ezek minden fantázia nélküli betonsilók, az úgynevezett panelházak, ráadásul használatuk nagyon drága. Ezek szomorú emlékei az egykori, a múlt kulturális értékeit mindenre tekintet nélkül megsemmisítő várostervezésnek. A braunhaxlerek, akiket kiszakítottak kisvárosi, majdhogynem falusi környezetükből, ahol korábban elődeik generációkon keresztül éltek, ahol a markológép (bagger) a „Kukkahnl“ az üknagypapa által ültetett körtefát gyökerestül kiszakította, ugyanúgy éreztek, mintha őket is gyökerestül szakították volna ki az anyaföldből. Még élnek a legidősebb között olyan braunhaxlerek, akik álmukban a régi szülői házban, gyermekkoruk kertjében, a korábbi német közösség kebelében járnak. Még szinte hallani, ahogyan az „Ahnl“, a nagymama svábul mondja: „Sepp, menj, hozzál tejet!“. • Vannak-e még németek Óbudán az 1989-es fordulat után? A szocializmus idejében Magyarországon civil szervezetek nem működtek, a társadalmat a „proletár internacionalizmus“ szellemében az „állam papa“ felülről, a legkisebb részletekig aprólékosan szervezve centralizálta.  Mindezek ellenére Óbudán 1958-ban már sváb bált rendeztek a Korona Vendéglőben (ma itt van az Óbudai Társaskör), de ez is csak a magyar „kirakatpolitika“ része volt. 1993-ban – 4 évvel az 1989-es rendszerváltozás után – jutottunk el odáig, hogy a Budapesti Német Kultúregyesület (Dr. Hambuch Vendel) példáját követve, 15 taggal megalakult a „BRAUNHAXLER“ Óbudai Német Hagyományokat Ápoló Egyesület, Óbuda- Békásmegyer (1989-től 1994-ig mintegy 300 magyarországi német egyesületet regisztráltak a bíróságokon!). 1994-ben a kisebbségi törvények megalkotása után lehetővé vált, hogy Óbuda-Békásmegyeren (Budapest III. kerülete, mintegy 130.000 lakossal) is Német Kisebbségi Önkormányzat (NKÖ) jöjjön létre. A német kisebbségi jelöltek választási listája 1994-ben, 1998-ban és 2002–ben az önkormányzati választásokon 13.000-18.000 közötti érvényes szavazatot kapott. (Az akkori választási törvények szerint minden választópolgár egy második szavazatával egy kisebbségi önkormányzatot is választhatott.) A 2006. évi helyi/önkormányzati választásokra módosult a választójogi törvény, azóta a kisebbségekhez tartozóknak előzetesen regisztráltatniuk kell magukat a Választási Irodában (Polgármesteri Hivatal). Ezt azonban nem tették meg. Hiszen a magyarok nemzetállama történetéből már megtanulták, mit jelent itt „másnak“ lenni. A németek (svábok) esetében mindenki emlékezett rá, hogy az 1946-48 között a Németországba való „kitelepítés” elvileg kötelezően vonatkozott mindazokra, akik az 1941-es népszámlálás során német nemzetiségűnek, vagy anyanyelvűnek vallották meg magukat. Ezért 2006-ban Óbudán csak 167 választójoggal rendelkező polgár jelentkezett, és regisztráltatta magát németként (www.valasztas.hu). A 2001-es népszámlálás alkalmával 3 - nem kötelezően megválaszolandó - kérdésre, mint pl. „A magyaron kívül melyik kultúra áll Önhöz legközelebb?” összesen 640 személy válaszolta azt, hogy a német. • A braunhaxlerek unokáinak szervezeti formái (1994-2010) A kisebbségek 1990-es évekbeli újjáéledése sok pozitívumot hozott. 1994-től működik a „BRAUNHAXLER“ Óbudai Német Hagyományokat Ápoló Közhasznú Egyesület, melyet az Óbudai Társaskörben, egy svábbál nagyszünetében 73 személy alapított meg 1994.02.05-én. 1994 novembere óta működik a Német Kisebbségi Önkormányzat (NKÖ) is. A két szervezet „kéz a kézben“ működik, vezetősége majdnem ugyanaz. 2006-ban önálló egyesületként jegyeztette be magát a békásmegyeri énekkar, Braunhaxler Énekkar Egyesület néven. (Párhuzamosan tovább működik a Braunhaxler Egyesület énekkara is „BRAUNHAXLER” Dalkör néven, és többen mindkét kórusban énekelnek. A nemes célokat, amelyeket szolgálunk, az éves programtervet, az NKÖ „tevékenységi programját” mindig megtalálhatják a www.braunhaxler.hu, és a http://rubicom.hu/braunhaxler oldalakon. A gyakorlat azonban más, mivel Magyarországon még az „agyonreklámozott” kisebbségi önkormányzatok is, ugyanúgy, mint a civilszervezetek, nagyon bizonytalan gazdasági alapokon állnak, azaz mind helyi önkormányzati támogatásra szorulnak. Lehet persze különféle kül-, és belföldi alapítványoknál pályázni, de az mind aránytalanul nagy adminisztratív, bürokratikus feladatokat követel meg, és ugyanakkor a kért támogatás teljesen bizonytalan (évek óta nem nyerünk Óbudán kívüli pályázaton semmit!). Az egyesületek tagjai rendszerint szegény és idős emberek, akik legfeljebb csak egy szimbolikus összegű tagdíjat tudnak fizetni, hiszen önmaguk is segélyre szorulnak, és sokan segítséget is várnak! A Német Önkormányzat (NKÖ), az Óbudán 1994 óta dinamikusan növekvő számú kisebbségi önkormányzatok megjelenésével párhuzamosan évről-évre csökkenő összegű támogatást kap. (2009-ben Budapest III. kerületében elvben 11 kisebbségi önkormányzat működött, és ezek Óbuda-Békásmegyer Önkormányzatától évente egyformán 2 millió forintot, tehát mintegy 7000,- Eurót kaptak.) A költségvetés esetében az NKÖ kezdetektől fogva azt az elvet követte, hogy három fő feladata van, s ezekre a költségvetés kb. 1/3-1/3 részét használja fel: 1. A német nemzetiségi oktatás támogatása 2. A német hagyományok ápolását szolgáló tevékenységek támogatása, és 3. Adminisztratív költségek. 1. Német nemzetiségi oktatás Óbuda-Békásmegyeren 2010-ben A kezdetektől (1994-től) fogva nagy igény mutatkozott a német nemzetiségi oktatásra, melyet az állam – bár folyamatosan megkurtítva, de mégis – támogat. A nagy érdeklődés oka valószínűleg az, hogy ez a szülőknek nem kerül pénzébe. Nem lehet ezt másként értelmezni, mivel a három óvodából, melyben kiegészítő német nemzetiségi nevelés történik (Kastély óvoda a Bécsi úton, Bárczy óvoda Békásmegyeren, és a Szalézi rend Óvodája Óbuda központjában, a Tímár utcában), csupán a gyerekek mintegy 1/3-a folytatja tanulmányait a német nemzetiségi általános iskolai osztályokban. Ilyen, elvben német nemzetiségi osztályok működnek Békásmegyeren a Medgyessy Iskolában, de Óbudán az Első Óbudai Általános Iskola már 100 %-ban német nemzetiségi, mintegy 400 tanulóval. Itt 20 szakpedagógus tanítja a német nyelvet, de már idegen nyelvként, néhány tantárgyat (mint pl. a német nemzetiségi ismeretek és környezetismeret) szintén németül tanítanak. (Természetesen angolt és informatikát is oktatnak, hiszen napjainkban e tantárgyak nélkül iskola elképzelhetetlen.) 2006-tól kezdve az Árpád Gimnázium (Óbuda központjában az Amfiteátrumnál) is indított német nemzetiségi osztályt. Az iskolák – a pedagógusok – munkájával nagyon elégedettek vagyunk. Kevésbé a szülőkkel. Az Első Óbudai Általános Iskola kétnyelvűvé való átalakítását (ahol már a tantárgyak legalább 50 %-át németül tanítják) a szülők érdektelensége akadályozza. Számukra fontosabb, hogy gyermekeik bármilyen (magyar) középiskolába, vagy egyetemre biztos felvételt nyerjenek, mint az, hogy tökéletesen megtanuljanak németül. Az általános iskolákból továbbtanuló gyerekek közül évente csak 4-5 gyerek folytatja tanulmányait német nemzetiségi gimnáziumban, konkrétan a pilisvörösvári Schiller Gimnáziumban, vagy az Árpád Gimnáziumban. Valószínű azonban, hogy azok a gyerekek, akik az „Árpád”-ban német nemzetiségi osztályban tanulnak, nem német nemzetiségi származásuk miatt, hanem sokkal inkább a gimnázium jól csengő neve miatt kerültek oda. (A gimnázium országosan híres reáltárgyai magas szintű oktatásáról: matematika, fizika stb.) Az óvodáknak és iskoláknak különféle német kulturális csoportjai vannak (tánc-, és színjátszó csoportok) ezek szívesen fel is lépnek, így az általunk rendezett hagyományőrző nemzetiségi programokon is. Nagyon szépen szervezik a saját iskolanapjukat és egyéb saját programjaikat, pl. a Szent Márton napi lampionos felvonulás, amikor gyerekek százai németül énekelnek, és színjátékot mutatnak be.  Iskoláink kifejezetten sikeresek az országos szavalóversenyeken, különösen a színjátszó csoportok. Ahol csak fellépnek, mindenütt a legjobbak! 2. Német hagyományápolás a 21. században - Svábbálok Mint sok más német nemzetiségi egyesület – mi is az úgynevezett svábbálok szervezésével kezdtük tevékenységünket. Itt feltétlenül meg kell említenünk Millinger Alfréd urat, aki mindig nagyon magas színvonalú bálokat rendezett a Békásmegyeri Közösségi Házban. Az első svábbálon alakítottuk meg 1994-ben a „BRAUNHAXLER” Egyesületet is, és azóta ez a civil egyesület az óbudai német hagyományápolás motorja, rendkívül sokszínű programrendszerrel. Itt ki kell kiemelnünk a két német nyelvű énekkar tevékenységét. Főleg a „BRAUNHAXLER Dalkör” a bázisunk, általuk az utóbbi 3 évben Magyarország sok részén ismerték meg és el az óbudai német kultúrát. A „Német Klubban“ (Szőlő utca 72.) beszélgetéseket, előadásokat tartunk, s itt működik – 4 számítógéppel – egy Internet Klub is, ahol idősebbek részére tartunk számítógépes tanfolyamokat.  Évenként folyamatosan ismétlődő alapprogramjaink a különböző megemlékezések, német nyelvű misével. A kerületi egyházak (alapvetően Békásmegyeren a Szent József és Óbudán a Szent Péter Pál Egyházközösség) szívesen együttműködnek velünk, és kórusaink is mindig szívesen énekelnek itt. Főbb emlékrendezvényeink német nyelvű misével: A „malenykij robot“-ra (szovjet kényszermunka) elhurcoltakra, az 1946-1948 között Németországba kitelepítettekre való megemlékezés, és az Óbudai Búcsú „Kirschen-Kiritog“ (Cseresznye-búcsú, mert akkor érett a cseresznye), mely egyben a templom búcsúnapja is. Húsvétkor kétnyelvű keresztútjárást tartunk (Nagypénteken 16,00 órakor a Kiscelli kálváriastációknál), de más egyházi ünnepeket is közösen tartunk más nemzetiségiekkel.  Évente többször veszünk részt legalább egy busznyi résztvevővel német nemzetiségi zarándoklatokon kül-, és belföldön. - Óbudai Búcsú  1996-ban újítottuk fel, és azóta a Szent Péter és Pál Főplébánia búcsúnapján,  Péter és Pál napján (június utolsó teljes hétvégéjén) rendezzük meg a hagyományokban gazdag Óbudai Búcsút. (Neubrandt István kollégánk mindig nagyon aktívan vett részt a szervezésében, most Tauner Tibor a főszervező). A Főplébánia is méltóképpen ünnepel, ünnepi istentisztelettel, a helyi – de világszerte ismert – Albert Schweitzer kórus és zenekar közreműködésével. A „BRAUNHAXLER“ Egyesület Óbuda Fő terén kétnapos kultúrprogramot szervez, sörsátorral, és szabadtéri vigasságokkal, és igazi népünnepélyhez méltó a hangulat is. Szombat délután számos német nemzetiségi kultúrcsoport – utóbbi időben még Szlovákiából is – lép fel, fúvós- és sramli-zenekarok, és nem hiányozhat a hagyományos utcabál sem. - A Filoxéra kápolna búcsúnapja Minden év szeptemberének első vasárnapján szentmisével emlékezik a „BRAUNHAXER“ Egyesület és a Vörösvári úti Szentháromság Egyházközség az 1880-as évekbeli pusztító filoxéra (szőlőtetű) járványra, amikor az Aranyhegyen lévő szőlőskertek megmenekültek a pusztítástól, és ennek emlékére Neubrandt István ősei ott egy barokk kápolnát építettek. A „BRAUNHAXLER“ Egyesület ápolja a kápolna előtti keresztet is, mely a Külső-Bécsi út mellett, a kápolna előtt található. - Krumpli Búcsú A „BRAUNHAXLER“ Egyesület másik nagyrendezvénye az Óbudai Krumpli Búcsú Karácsony második napján, melyet az 1838 esztendő óta kezdetben Budán a Vizivárosban, az utóbbi 20 évben azonban Óbudán tartanak. Ez eredetileg az egykori „Országúti“ (ma Margit körút Budán, egykor Óbuda határa volt) vendéglők közös rendezvénye volt, de az utóbbi 20 évben azonban már Óbudán tartjuk, ahol a tömegbázisa él. 1838-ban a hatalmas árvíz idején (többször is volt, Óbudán is) Pest és Buda lakossága kénytelen volt a budai hegyekbe menekülni. Ott, a hegytetőn, az ott élő német (sváb) gazdák kunyhóiban húzták meg magukat, amíg az árvíz le nem vonult. Ételük sült krumpli volt zsírral és hagymával. 1839-ben Karácsony második napján – összejöttek Budán és Óbudán az egykori árvízi menekültek, hogy emlékezzenek. Valószínűleg ebből ered a Krumpli Búcsú hagyománya. A 20. század elején ez azután egyfajta népünnepéllyé vált, amikor a családok ünnepi ruhában, piros-fehér-zöld szalagra felfűzött krumplit kitűzve kabátjukra az egyik vendéglőből a másikba vonultak és ott közösen énekeltek, beszélgettek. Nem hiányozhatott a sramlizene sem. A 2. világháború után az egykori Tabán (Víziváros) német nemzetiségű kutatója, Fischer Árpád újította fel (először 1959-ben a Paksi Halászcsárdában), később pedig a braunhaxler Tauner Tibor folytatta Óbudán (először 1980-ban az Újlaki Étteremben). Családjával együtt mind a mai napig ő a szervezője ennek a népünnepélynek. Ma már nagy vendéglőkben rendezzük meg, ahol német nemzetiségi kultúrcsoportok és zenekarok is közreműködnek. Hagyományosan ma is ingyenes a sültkrumpli, zsír, hagyma, a résztvevők beszélgetnek, teli torokkal énekelnek (sajnos már egyre kevesebbszer németül), és táncolnak. Minden évben megválasztják a Krumpli királyt és királynőt – krumpli koronával koronázva – ez egyfajta díszpolgári cím. Ez a barátság és szolidaritás ünnepe! - Adventi éneklés Nagyon népszerű program minden évben az Ádvent-várás, mindig december második csütörtökén (17,00 órakor a Békásmegyeri Közösségi Házban), melyen a szlovákok (újabban már a lengyelek is) részt vesznek. Iskolások és óvodások német nyelvű karácsonyi műsort adnak elő, és mi, felnőttek adventi énekeket énekelünk németül, a közismert karácsonyi népi énekeket pedig több nyelven, tehát magyarul és szlovákul is. - Kirándulások minden mennyiségben, de … A „BRAUNHAXLER“ Egyesület évente több kirándulást is szervez. Az 1990-es években ezek még 1-2-3 napos buszkirándulások voltak, gazdag német nemzetiségi programmal, kétnyelvű vezetéssel és olyan célhelyekre vezettek, ahol német nemzetiségiek élnek. Gyakran 2 busszal mentünk + autókkal, azaz több mint 100 résztvevővel. A 21. században azonban tudomásul kellett vennünk azt a szomorú tényt, hogy az idős braunhaxlerek már kihaltak, és az egyesület tagjainak többsége már nem tud németül. A tagok ma már inkább szimpatizánsok, és nem németek! 3. Műemlékvédelem Óbudán Ezen a területen eddig sikeresek voltunk, persze csak Óbuda-Békásmegyer Önkormányzatának és a helyi szponzorok igen hathatós támogatásának köszönhetően. A régi szobrok restauráltatását és újra felállíttatását őseinkkel szembeni kötelességünknek éreztük, részben azért, mert ezek annak idején a történelmi városkép meghatározó pontjai voltak, és részben pedig azért, mert ez a régi Óbuda egyfajta bemutatása a jelennek és a jövőnek. - Mi újíttattuk fel 1996-ban a Kiscelli Kálvária 14 stációját (restauráltattuk, vagy kipótoltattuk a hiányzókat, és újra felállíttattuk), és az Önkormányzat pedig felújíttatta a Kálvária kápolnát, és rendbe hozatta a sétautat. - A 2000. évi Óbudai Búcsú (június 24.) idején jött el a mi „nagy napunk“, amikor az eredetileg 1739-ben készült Szentháromság szoborcsoportot a Szentlélek téren újra felállíttattuk és körmenet (hatalmas tömeg, fúvós zenekarok, népviseletben részt vevők nemzetiségiek) után a pápai nuncius felszentelte. A  hatalmas szoborcsoport (több, mint 10 méter magas, 3 relieffel és 9 életnagyságú szent szobrával díszítve) a második világháború után eltűnt. Részeit kalandos körülmények között sikerült előkerítenünk, egyharmadát újra kellett faragtatnunk. Itt feltétlenül ki kell emelnünk a „BRAUNHAXLER“ Egyesület akkori ügyvezető elnökét, Neubrandt Istvánt, egy igaz braunhaxlert, akinek odaadása nélkül ez a tervünk sohasem valósulhatott volna meg. (Halálakor, 2004-ben Óbuda-Békásmegyer díszpolgárrá választotta, neve a Városháza falán olvasható.) - A békásmegyeri templom falára 1995-ben emléktáblát helyeztünk a Békásmegyerről 1946-ban kitelepítettek emlékére, 2002-ben pedig a közelben lévő nagy – szintén eltűnt – köztéri kereszt (az úgynevezett „Kurtz kereszt”) újra felállítására, és egy - addig névtelen - utca elnevezésére került sor. Az utca az 1956-os magyar forradalom egyik áldozatáról, Herhoff Györgyről kapta nevét. (Az ő emléktáblájánál, és a Kurz kereszt kis kertjében mindig sok virágot láthatunk még ma is.) Az 1956-os magyar forradalom (október 23.) évfordulóján a Békásmegyeri Szent József templom és a Keresztény Nemzeti Kör mindig fáklyás felvonulást szervez Herhoff György emléktáblájához. - 5 éves előkészítő munka után (a restaurálás nagyon munkaigényes) 2010-ben tervezzük az Óbudai Flórián téren egy további szoborcsoport, a szintén barokk Szent Flórián szoborcsoport, az úgynevezett „Fogadalmi oltár“ felállítását. Ez 2 oszlopos, 2 szent szobrával, melyet a „szocializmus” idején 1950-ben leromboltak. - Az újra felállított emlékművekkel szeretnénk összekötni a múltunkat a jelenen keresztül a jövővel, és megmutatni, hogy itt, Óbuda-Békásmegyeren egykor németek éltek, utódaik még ma is itt vannak. Szellemi hagyományok őrzése, rendezvények Mindig is arra törekedtünk, és ezt tesszük ma is, hogy a braunhaxlerek szellemi hagyományait is ápoljuk, és kizárólag a pénzforrások hiánya akadályoz meg bennünket abban, hogy a múlt értékeit még jobban őrizzük a jelennek és bemutassuk a jövőnek. 1994-ben német nemzetiségi kutatócsoportot szerveztünk, mely azonban a pénzhiány miatt nem sokáig működhetett. (a csoport vezetője e könyv szerzője: Horváth György, alias Florian Werkli). Még rengeteg tervünk van, melyek megvalósítása még várat magára. Egyértelmű számunkra, hogy amit jelenleg tehetünk csak az, hogy támogatjuk a velünk együttműködők tiszteletre méltó egyéni munkásságát. Itt megemlítünk néhány könyvet, melyek közreműködésünkkel, illetve támogatásunkkal jelentek meg: 1996: Óbuda-Békásmegyer Történeti Kronológia, Helytörténeti füzetek 1996. 1. szám (az Óbudai Múzeum kiadásában) 1997: „Szülőföldünk, Békásmegyer”. Békásmegyer falu krónikája, melyet az onnan 1946-ban kitelepített németek 1981-ben adtak ki Németországban. Mi lefordítottuk magyarra. 2000: „Óbuda krónikája” német nyelvű munkafüzet az iskolások számára (szerző: Holevász Katalin, a Bárczy Iskola német tanárnője) 2001: „A 14 segítő szent”, magyar nyelven, a szerző Balázs Erzsébet. Ez egy a 16-19. század közötti, német közösségekben elterjedt vallási kultusz leírása 2002: „Művészet a 18. századi Óbudán”, magyarul, szerző: Lipp Mónika 2003: „Németföldről gyalogszerrel, tutajjal”, kétnyelvű könyv, (baloldalán magyarul, jobboldalán németül), a németföldről való bevándorlás és bevándorlók részletes története (1703 körül). Szerző: Gálosfai Jenőné, született Wittmann Hédi. Az Óbudai Múzeummal közös, a Helytörténeti füzetek sorozat 1/2003, 8. évfolyam, kiadvány, 2007: „Kockás abrosz, jó kadarka” magyar nyelven, a történelmi óbudai vendéglők (kocsmák) leírása 1850-1952 közötti időszakban (amíg le nem rombolták, vagy államosították őket). Szerzője szintén Gálosfai Jenőné. Szintén az Óbudai Múzeum kiadásában, mint a Helytörténeti füzetek 2007/1. XII. Évfolyam, 1. szám Sajnos csak kéziratban van meg, pénzhiány miatt nem tudtuk kiadni: - magyarul Budai (Volk) Tibor összeállítása: „Elmentek, de nem önként”. Az óbudai lakosság 1945-ös oroszországi malenykij robotra való hurcolásának története. - „Óbuda németajkú lakosságának krónikája”, Budai (Volk Tibor) és Kiss (Helmberger) Katalin összeállítása A „BRAUNHAXLER“ Egyesület 1998 óta évről-évre kiadja nosztalgia falinaptárát, melyen a 19-20. századi épületeket, életképeket bemutató képek találhatók. Óbuda-Békásmegyer történetéről sok más könyvbe is irtunk, most csak Budapesti Német Kultúregyesület (Dr. Hambuch Vendel, 1998) a „Németek Budapesten“ című vastag (több mint 600 oldal) könyvét említem.   • Adminisztratív tevékenység és önkéntes munka Mi – az NKÖ tagjai – mindig abból indultunk ki, hogy a magyarországi német nemzetiség tagjai Magyarország lojális, hű állampolgárai, akik ugyanazokkal a jogokkal és kötelezettségekkel rendelkeznek, mint a többi magyar állampolgár. A többségi társadalomtól csak két területen térnek el érdekeink: a) az egykori német anyanyelv (ma már inkább nagyanyanyelv) használatának lehetővé tétele, és b) a német nemzetiségi hagyományok ápolása. Mindkét területen az elmúlt majd 100 évben nagy hátrányt szenvedtünk. Ezért csak ezen a két területen kíván az NKÖ szervezni. A 90-es években nem volt infrastruktúránk, és kezdetektől fogva minden tevékenységünket önkéntesen végeztünk, és végzünk ma is. A sváb lakosság körében még mindig félreértés van, azt feltételezik, hogy mi minden önkormányzati területen „illetékesek“ vagyunk, mint egy hivatal. Így különböző szolgáltatásokat, pl. szociális segélyeket, stb. várnak el tőlünk, melyeket természetesen nem tudtunk teljesíteni. A „BRAUNHAXLER“ Egyesülettel közösen „működünk” – iroda- és klubhelyiségünk összesen 56 m² a Szőlő utca 72. sz. alatt, melyben német klub, és 4 számítógéppel internetklub is tevékenykedik. Önkéntes „munkatársaink“ a német nemzetiségi tanintézmények pedagógusai, de vannak mindennemű titulus nélküli, elkötelezett svábok, akik rendszeresen segítenek, mint pl. a békásmegyeri Pupli József és a Herhoff Mária (Szabóné) Ténylegesen az elmúlt 16 évben a munka oroszlánrészét a következő személyek végezték: a) A „BRAUNHAXLER“ Egyesület elnöksége Egyesületünk tiszteletbeli elnöke, megalapítása óta és jelenleg is, Tarlós István. Ő volt az, aki - Óbuda-Békásmegyer polgármestereként – már a „BRAUNHAXLER” Egyesület megalakulása előtti években is sokat segített. Az Egyesületünk ügyvezető elnökei voltak: 1994-1998 között Dr. Fehérvári (Fritz) József, 1998-2004 között Neubrandt István (†), és 2004- től jelenleg is Tauner Tibor. A Braunhaxler Elnökség aktív tagjai: Dr. Mercz László 1994-től kezdve jelenleg is, Millinger Alfréd 1994-től kezdve jelenleg is, Szöllösi (Zurmühl) Imre 1994-2004 között, Wittinger László 1994-től kezdve jelenleg is, Gálosfai Jenőné és Schlotter Ferenc 2004-tól kezdve jelenleg is, Tauner Tibor 1994-től kezdve jelenleg is. Az Egyesület titkára Neubrant Istvánné (Olgi) 1996–tól kezdve jelenleg is. A Felügyelő Bizottság elnöke 2004-től kezdve jelenleg is Bonhardt Aladár. b) Óbuda-Békásmegyer Német Kisebbségi Önkormányzat (NKÖ) tagjai: Az elnök Dr. Fehérvári József, és az elnökhelyettes Dr. Mercz László 1994-től kezdve jelenleg is „hivatalban” van. NKÖ tagok: Neubrandt István 1994-2004 (†), Millinger Alfréd, Szöllősi Imre és Wittinger László 1994-2006 között, és 2006-tól kezdve jelenleg is: dr. Fehérvári Andrea, Tauner Tibor, és Venczel László. Köszönet az elüldözött sváboknak! Nekünk, magyarországi német nemzetiségieknek, őseinktől örökölt feladata a német hagyományok megőrzése, illetve újjáélesztése. Legfontosabb közös célunk, hogy a svábok „becsületét”, amely Magyarországon a második világháború után eltűnt, visszaállítsuk. Most, 2009-ben – amikor ez a könyv kéziratban már elkészült - megnyugodhatunk, hogy ez a célkitűzésünk sikerült! Ezt mi „itthon maradottak” csak a kitelepített svábok segítségével, akik már Németországban új hazát találtak, közösen érhettük el. A Németországba kitelepítettek már az 1950-es években felvették a kapcsolatot az „óhazával“, és egykori magyarországi templomukat minden lehetséges módon támogatták. Így volt ez Békásmegyeren is.  Ebben nagy része volt Baden-Württembergben: Neckarelz településen a Hercegfi házaspárnak, Mosbach városában Barbara Moser asszonynak, Steinheim településen Anna Nussbrücker asszonynak (az egykori Weißhaar Náncsinak), és Billigheim-Sulzbach településen Anna Schmelcher asszonynak (az egykori Wagner Bucinak). Az ő közreműködésükkel jött létre 1998-ban a hivatalos testvérvárosi kapcsolat Óbuda-Békásmegyer és Billigheim (Baden) település között, amelyért közülünk nagyon sokat tett Magyarországon a Millinger Frédi. Zárszó Úgy tűnik, hogy a magyarországi németség legnagyobb általános problémája – így van ez a „BRAUNHAXLER“ Egyesülettel is – ma már megoldhatatlan. Egyesületi tag sok van (a „BRAUNHAXLER“ Egyesületnek papíron több mint 600 tagja van), de már ők sem vallják saját németségüket, és gyerekeik, unokáik már nem is akarnak németek lenni. Nagyon büszkék német elődjeikre, de magukat már az asszimilálódott magyarok közé számítják. Még van némi német kulturális identitásuk, de már németül nem tudó „igazi magyarok“ lettek. Természetesen mindig is igaz magyar hazafiak voltak, csak ezelőtt német nyelven! Már a 2000. évben  Neubrandt Istvánnal közösen írtuk egy összefoglalónkban: „A történelem kerekét nem lehet visszafordítani. Az óbudai „német lélek“ halott, és mi már németségünk 25. órájában élünk!“ Végezetül ismét egy új keletű dunai sváb dalt szeretnék idézni. Hogy ennek szelleme fennmaradásunk egyik lehető módját mutatja-e, az még bizonytalan: (Német szövegű dal, melyet Neubrant Olgi fordított magyarra) A dunai svábok unokái vagyunk! 1. Ezt a népet jó munkájáért, tisztességéért és szorgalmáért tisztelték. Németföldről jöttek, és hamarosan bebizonyították, hogy a vad talajból, a mocsarakból és sivatagokból termékeny föld válhat, amelyet azután úgy gondoztak és szerettek, mint saját szülőföldjüket. Refrén: Mi a dunai svábok unokái vagyunk, elmeséljük, hogyan is volt régen, s bár a Föld sok országába szóródtunk szét, szívünkben mégis együtt vagyunk. Mi vagyunk a dunai svábok unokái, s mindegy, hogy a Föld mely részén élünk, szívünkben mégis együtt vagyunk! 2. Itt jó szomszédokból barátokká váltunk, a németek ide a boldogulást hozták! De a sikerek irigységet szültek, és vissza akarták venni tőlünk a földet. Segítségünkért köszönet helyett a kiűzetés, gyűlölet, halál, félelem és a szegénység lett sorsunk, s csak az Istenben való hitünk maradt meg. Refrén 3. Már csak az a remény éltet bennünket, a világ bármely országában, hogy a dunai svábok szorgalma töretlen és az Isten segítsége megmarad! Ha mi azon értékek szerint élünk, melyet ez a sváb nép ránk örökített, akkor minden megmarad a gyerekeink és unokáink által, amit a dunai svábok teremtettek. Refrén Tisztelettel, a fenti ének szellemében, a magyarországi németek örökké hű tagja Budapest, 2009. novemberében                                   Dr. Josef Fehérvári (Fritz)

Óbudai Német Hagyományokat Ápoló Egyesület, Óbuda-Békásmegyer Verein zur Pflege der Deutschen Traditionen, Altofen-Krottendorf