A “BRAUNHAXLER” Egyesület hivatalos honlapja

Neubrandt István: Az óbudai németség életéről, hagyományairól  

Az Óbudai németség életéről, hagyományairól Az óbudai németek 1690-1750 között három hullámban hajóval érkeztek Németországból. Zömben Baden-Württemberg tartományból és kisebb részben Bajorországból. II. József idejében történő betelepítésekkor osztrák területről is – főleg Tirolból – kerültek Óbudára. A korábbi téves felfogás helyett a napjainkban is folyó eredetkutatások során megállapítást nyert, hogy nem batyuval érkeztek Magyarországra, mert már Németországban, az őket elbocsátó földesúrnak is úgynevezett elbocsátási díjat kellett fizetniük, mely személyre vetítve sem volt csekély összeg. Ezen kívül falvaktól függően fizetniük kellett – részben vagy teljes egészében – az útiköltséget is. Az ideérkező németek magukkal hozták állataikat, terményeiket, főleg szőlővesszőt, kisebb termelési eszközöket, és nem utolsó sorban leleményességüket, és szorgalmukat. Megérkezésükkor egy törökök által feldúlt, felperzselt, elpusztított területre érkeztek, temetetlen hullák és elhullok állatok hevertek mindenhol, nagy volt a fertőzés- és járványveszély. Az első ideérkező telepesek emberfeletti munkával próbáltak normális életkörülményeket teremteni. Óbudán a Zichy grófok által nyújtott földterületek szőlőkultúrával való beültetése volt fő feladatuk. A régi képeken, metszeteken látható, hogy a hegyek szinte a legmagasabb csúcsokig voltak szépen művelt szőlővel beültetve. Az óbudai németek nevüket is ezért kapták: Braunhaxler (barna lábú), mert a szőlőben mezítláb, feltűrt nadrágszárral dolgoztak, és a nap lebarnította, a szél kicserzette a lábukat. Az élet – az óhaza katolikus hagyományainak megfelelően – először a Szent Péter és Pál templom környékén épített házakban indult meg. Az Óbuda legrégibb utcáiban – Szőlőkert utca, Solymár utca, stb. – lakó mintegy húsz család köré további utcákat nyitottak, és az ottani házak az 1967. évi romboló bontásokig híven tükrözték a város német jellegét. A családok általában egymás közt házasodtak, részint, hogy elkerüljék az asszimilációt az itt lakó kevés más nemzetiséggel, részint pedig a vagyon egybetartása céljából. A házasulandó fiatalokat már jól előre a szülők – nem egyszer közösen – kiszemelték egymásnak. Ez bizonyos esetekben egészségügyi és egyéb problémákat okozhatott, de ugyanakkor biztosította az azonos szokásokon alapuló életforma zökkenőmentes folytatását is. A betelepültek legfőbb megélhetési forrása a szőlőművelés volt. A nagyobb szőlősgazdák reggelente a Flórián szobornál munkára várakozó embereket vették fel napszámba, őket kocsijukon vitték ki a szőlőbe, és este visszamentek értük. Mivel a hegyvidéken víz nem volt, a szükséges vizet szamarak hátára erősített fadézsákban, vagy kocsikra rakott hordókban vitték a szőlőbe. A gazdák ilyenkor – lovaikat kímélendő – a meredek hegyi terepen (utak még nem voltak) maguk is leszálltak a kocsiról, és gyalog tették meg az utat, nem egyszer tolták is a kocsit, hogy segítsenek a lovaknak. Az óbudai hegyvidék nemcsak agyagos, de erősen köves is. A földművelés során felszínre került köveket a lovaskocsival rendelkező gazdák összegyűjtötték, és hazavitték, ahol agyaggal keverve építőanyagként használták fel. De voltak olyanok is, akik hátukon, puttonyban hozták le a kisebb-nagyobb köveket, mert a mai Bécsi út-Vörösvári út sarkán volt egy mai értelemben vett „építőanyagkereskedő”, aki pénzt fizetett értük. Ez az építési „technológia” olyan tartósnak bizonyult, hogy az akkoriban épült házak egészen az 1967. évi bontásig álltak. Az évtizedek során a szorgalmas munkának köszönhetően a bortermelés nagyon gyors fejlődésnek indult saját szőlőjükből készített boraikat saját házukban árusíthassák, így alakultak ki a méltán híres óbudai kiskocsmák. Később arra is engedélyt kaptak, hogy a kiskocsmákban ételt is árusítsanak, a szőlősorok között megtermelt takarmányokon hizlalt disznókból készült disznótoros ételeket. Ennek a fejlődésnek vetett véget az 1880-as években a peronoszpóra, mely iszonyatos pusztulást hagyott maga után. Az optimistább gazdák megpróbálkoztak újabb szőlőtelepítésekkel, főleg az Aranyhegyen, mivel ezen a területen a szőlő kevésbé pusztult ki, mint máshol. A szőlősgazdák nagyon sok „útmenti” keresztet állítottak, kis kápolnákat építettek jó termést kérve, vagy hálából a jó termésért. Így épült a Bécsi úton a Filoxéra kápolna, melynek telkét a Flesser és a Gebhardt család adományozta köszönetként, hogy azt a területet a Filoxéra elkerülte, a Jablonka út elején a Szent Donát kápolna, melyet azért építettek, hogy a hegyen lévő szőlőket a rossz időtől, villámcsapástól megvédje. A filoxéravész gyökeresen megváltoztatta a korábbi életmódot is. Azokon a területeken, melyeket a szőlőtermelésre alkalmatlannak tartottak, más terményeket, gabonaféléket termeltek. Ennek egyenes következménye lett a jelentős állattenyésztés, főleg szarvasmarha. A tejet könnyen el lehetett adni az akkor alapított óbudai kávéházaknak, valamint a lakosságnak. A tehéntartó gazdák a tej értékesítését nagyrészt saját maguk végezték, családjuk de főleg feleségük és lányaik segítségével. A tejet szállító asszonyokat „Milimári”-nak hívták. De jelentős volt a sertés- és baromfitenyésztés is. A termelés minden vonalon jól ellátta Óbuda lakosságát. Az idők során kialakult egy iparosodó réteg, mely főleg a mezőgazdaságban és az állattenyésztéshez szükséges eszközök előállításával foglalkozott.  Az 1800-as években Óbuda terjeszkedésével járó építkezések során a szőlősgazdák felszabadult kapacitásukat jól tudták hasznosítani a fuvarozással. Az ezekben az években alapított Bohn, Drasche, majd később az Újlaki Rt téglaüzemek cserép- és téglagyártása nemcsak Óbudát, hanem Pestet is ellátta, ezzel egyúttal újabb fuvarlehetőséget biztosítva az óbudaiaknak. Több óbudai család foglalkozott személyfuvarozással is, hintókkal, féderes kocsikkal. De az óbudai családoknak öntözési joga is volt Pest, Buda és Óbuda utcáin, ami azt jelentette, hogy nyáron locsolták az utcákat, télen pedig havat hordtak, amivel sok embernek tudtak munkát adni, illetve jelentős bevételhez jutottak. Az Óbudai Hajógyár sok embernek biztosított munkát, és tulajdonképpen a jelentősebb ipari munkásréteg kialakulása is erre az időre tehető. Egyre több ember dolgozott Óbuda gyáraiban, így a Selyemgombolyítóban, a Textilfestőben, a Guttmann harisnyagyárban, a Leipziger  szesz- és likőrgyárban, stb. Az egyre növekvő számú lakosság elhelyezésének szükségessége jó lehetőséget biztosított a családi házak bővítésére. A családi házakhoz az igények szerint hozzáépítettek egy-egy újabb szobát, így keletkezett sok esetben egy házon belül 8-10 szoba-konyhás lakás. Hogyan éltek az emberek, milyen szokások voltak az egykori Óbudán: Születések A születések Óbudán – mint máshol is – az 1930-as évekig nagyrészt otthon történtek, bábák segítségével. A bábák megfelelő fizetést – pénzben vagy természetben – kaptak. Jelentősebb bábák Óbudán: Grensberger Józsefné, Pribill Rezsőné Az anyakönyvek szerint az újszülöttet az 1700-as évek végétől az 1800-as évek végéig szinte még a születésnapján megkeresztelték, valószínűleg minden ceremónia nélkül, hiszen az anya gyermekágyban feküdt. A gyors keresztelés egyrészt a magas gyermekhalandóságra vezethető vissza, másrészt pedig vallási okokra, hogy ne legyen pogány a házban. A szülést a Plébániahivatalban a bába, vagy a gyermek apja jelentette be. A gyermek a legtöbb esetben a keresztszülő nevét kapta, de többgyerekes családoknál az anya, nagyanya, apa vagy a nagyapa nevét adták a gyermeknek. A keresztszülő kiválasztásánál az anyagi szempontok sem voltak elhanyagolhatók. A gyermek a keresztelés alkalmával arany nyakláncot kapott vagy kereszttel, vagy pedig medállal, melyen Szűz Mária, vagy könyöklő kisangyal volt. Az ünnepélyes, családi ebéddel összekötött keresztelő csak az 1900-as évek elejétől vált szokássá. Ettől az időtől kezdve vált szokássá az is, hogy a keresztelési költségek a keresztszülőket terhelték. A keresztszülők életük végéig szinte pótszülőként ügyeltek a keresztgyerekükre, ők lettek a bérmaszülők, sőt esetleg még a házassági tanúk is. A kereszteléskor kapott gyertyát nagy becsben tartották, ezt gyújtották meg első áldozáskor, bérmáláskor, házasságkötéskor és még temetéskor is. A gyerekek hat-nyolc éves korukban járultak első áldozáshoz, és általában 14 éves korukban lettek megbérmálva, ezzel egyházilag nagykorúvá váltak. A házasság A házasságok jelentős része szülői befolyásolások révén jött létre. Célja az volt, hogy ne legyen idegen az illető, valamint az, hogy anyagilag legalább azonos szinten álljanak. A házasságot megelőzte az eljegyzés, mely alkalommal a vőlegény hivatalosan megkérte a menyasszony kezét. Ez általában két-három hónappal a házasságkötés előtt történt. Régebben a menyasszony eljegyzéskor pecsétgyűrűt, vagy köves gyűrűt kapott, karikagyűrűt csak esküvő után hordott. Egy magára valamit is adó óbudai polgári család kellő hozománnyal látta el a házasulandókat. A konyhabútort és annak kellékeit majdnem minden esetben a menyasszony hozta hozományul, a szobaberendezést annak tartozékaival együtt pedig a vőlegény. A családtagok nászajándékként kiegészítő eszközöket ajándékoztak. Pénzajándék és menyasszonytánc Óbudán soha nem volt szokásban. Maga az esküvői szertartás a következők szerint zajlott: a menyasszony rokonai a menyasszonyi háznál, a vőlegény rokonai pedig a vőlegényes háznál gyülekeztek, majd a templomba menet elől a vőlegény kocsija haladt, és a menyasszony kocsija zárta a menetet. Ugyanilyen sorrendben vonultak be a templomba is, úgy, hogy a vőlegény már az oltár előtt állt, amikor a menyasszonyt az édesapja, vagy ha ő már nem élt, férfi testvére vagy rokona vezette az oltárhoz. Az esküvőkön a testvérek és unokatestvérek voltak a koszorúslányok és a vőfélyek, akik a többi rokonnal együtt a templomban az akkor még szigorú rend szerint foglalták el helyüket: nők a baloldalon, férfiak a jobboldalon. Az esküvői ceremónia a házasulandók anyagi helyzetétől függően lehetett egypapos, vagy hárompapos, orgonával vagy fúvós zenekarral, piros szőnyeggel vagy anélkül, a mellékoltárok kivilágításával vagy anélkül, stb. A szertartás után a családok immár közösen vonultak a lakodalmas házhoz, mely majdnem minden esetben a menyasszony otthona volt. Óbudán a lakodalmas menü a legtöbb esetben a hagyományos paprikás leves (ez kizárólag csirkéből készült, hagymás-paprikás lé volt, üstben főzték) volt, majd a csirkecombokat és csirkemellet sütve, disznósülttel vegyesen tálalták fel. A saláta mindig az idénynek megfelelő volt: fejes saláta, zellersaláta, vagy krumpli saláta. Éjfél körül malacsült következett. A sütemény rétes, különféle kelt tészták, és aprósütemény volt. És természetesen saját készítésű bor. Az óbudai polgárok nem mentek nászútra, a kemény munkásélet szinte már a házasságkötés utáni napon megkezdődött. A nászút csak az 1900-as évektől kezdett divatba jönni. Halálozás Óbudán az emberek a legtöbb esetben otthonukban haltak meg, családjuk és barátaik körében, nem magukra hagyva. Amikor valaki halálát érezte, vagy látszott rajta, hogy halála órája közeleg, akkor elsősorban a lelki üdvét tartva szem előtt, feladták részére az utolsó kenetet, melyet ma betegek szentségének neveznek. Ez úgy történt, hogy a pap a bejelentésre a házhoz jött, teljes papi díszben, előtte két ministráns jött csöngetve. A ceremónia alatt – a szentgyónási idő kivételével – a családtagok is jelen voltak, együtt imádkoztak a pappal. A pap távozása után a kor divatjának megfelelő nagyméretű ágyakat széthúzták a szobában, a haldokló kezébe gyertyát tettek, az ágyat mindkét oldalon körülülték, és együtt imádkoztak. Itt még az ülésrend is meg volt határozva, közvetlenül a haldokló mellett a házastársa ült, aki a haldokló kezében lévő égő gyertyát fogta, majd a testvérek és a gyerekek következtek. Volt olyan eset is, amikor valaki két-három napig is agonizált, de akkor sem maradt magára, mert a családtagok egymást váltották az ágynál. Ezt Óbudán „Himmelleuchten”-nek, azaz „Mennybe világítás”-nak nevezték. Ősi hiedelem alapján úgy tartották, ezzel megkönnyítik a haldokló mennybe jutását. A halottat a család mosdatta meg, a mosdató vízbe kevés ecetet öntöttek (valószínűleg a konzerválás miatt), majd öltöztette fel. A lakásban található tükröket fehér lepedővel takarták le, az órákat megállították, és mindaddig nem jártak, míg a halott a házban volt. A férfiakat mindig fekete öltönybe, fehér ingbe és fehér pamut zokniba öltöztették. Mellükön összekulcsolt kezükben helyezték el az esküvői keresztet, valamint az imakönyvet és a rózsafüzért. A nőket csak abban az esetben temették fekete ruhában, ha özvegyen haltak meg, de ebben az esetben is fehér pamut harisnyát kaptak. Összekulcsolt kezükbe az imakönyvüket, rózsafüzérüket, valamint az esküvői csokor mirtuszrészét tették. A fehér zokni, illetve harisnya a tisztaságot jelképezte, ezt azért adták rájuk, hogy tisztán hagyják el a világot. A halottat körbe ülve kezdődött a virrasztás, mely a temetésig tartott, mivel Óbudán 1916-ig a ravatalozás és a temetési szertartás is a háznál történt. A virrasztáson a családtagokon kívül a szomszédok és a barátok is részt vettek. A temetés időpontja Óbudán a fennmaradt gyászjelentések alapján általában délután 3 óra volt. Állítólag azért volt ez az időpont, mert Jézus Krisztus is három órakor halt meg a kereszten. Az elhunytért harangoztak, ez – szintén az anyagiaktól függően – lehetett nagyharang, kisharang. A díszes, üvegezett fekete hintó elé kettő, négy, de akár hat lovat is fogtak, mind kifogástalan, gyönyörű fekete ló volt. Gazdagabb temetésnél még egy úgynevezett „koszorúkocsi” is dukált. A menetet majdnem minden esetben fúvószenekar kísérte. A szertartást egy vagy három pap végezte. Elől mentek a ministránsok, egy középen a kereszttel, mellette két gyertyát vivő. Módosabb vagy köztiszteletben álló halottnál a halottas kocsi mellett jobb- és baloldalon három-három fáklyavivő haladt. (†2004) Neubrandt István Óbuda-Békásmegyer díszpolgára, haláláig a Német Kisebbségi Önkormányzat képviselője, és a „BRAUNHAXLER” Egyesület elnöke

Óbudai Német Hagyományokat Ápoló Egyesület, Óbuda-Békásmegyer Verein zur Pflege der Deutschen Traditionen, Altofen-Krottendorf